Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

1.rész

- Hello! A nevem Kudo Shinichi. Igen, igen. Hívnak így egy anime szereplő is, de én egyrészt nem fogok itt bűnügyeket megoldani, másrészt a történetben való helyzetem is egészen más lesz...

- Megint magadban beszélsz? - kérdezte Castiel.

- Ha... Épp felvezetem az előtörténetet...

- Üdv lányok! Castiel vagyok és egy rock bandát vezetek. Néha vannak romantikus számaink is, mint a jelenlegi dalunk is az lesz...

- Amihez még nem írtad meg a szöveget... - vágtam közbe picit bosszúsan. A hétvégén koncert és még nem tart sehol, pedig a kottát már több mint egy hete befejeztem.

- Igen, de dolgozom rajta. Ritkán kell nekem megírni egy romantikus dalt, úgyhogy most kicsit gondban vagyok...

- Ne locsogj már Castiel! - szólt ki Amber a konyhából. - Ma még lesz két órám az egyetemen, de utána szeretnék Shinichivel tölteni egy kis időt, úgyhogy addig fejezd be a szöveget.

- Te meg mit csinálsz itt? - lepődött meg a kanapén ülve és majdnem kiöntve a sört a kezében.

- Mondom! Shinichi miatt vagyok itt - válaszolt szinte oktató jelleggel. - Gondoltam csinálok neki egy kis ebédet. Mivel reggel tudom, hogy úgyse kelltek fel soha, ezért később jöttem. A hányásodat is feltakarítottam, úgyhogy egy köszönömöt azért csak elfogadnék... - nézett bosszúsan Castiel-re. Felálltam a kanapéról és oda mentem drága barátnőmhöz, hogy lenyugtassam egy picit. Megköszöntem neki az ebédet és a takarítást, majd rohannia kellett az egyetemre.

- Tényleg nem értelek..., hogy a fenébe jöttél te össze vele? Értem, hogy rád volt akaszkodva, miután én kihajítottam, de azt hittem látni fogod, hogy csak színészkedik. Aztán tessék... Már mióta tart ez köztetek? 2 éve? - a számon még én is meglepődtem, mármint, hogy Castiel is tudja. Bár, minden dalának emlékszik a kiadási évére és hónapjára, és abban az időben is jelent meg, úgyhogy tudta mihez kötni éppenséggel.

- Ne kérdezz semmit. Az elején megígérted, hogy nem fogod firtatni a kapcsolatomat soha, független attól, hogy itt lakom. Inkább kivettem mindig egy szobát valahol, minthogy ide hozzam. Az, hogy valamikor csak így beállít magadnak köszönd. Én mindig bezárom az ajtót, ha hazaérek.

- Te hibád! Velem kellett volna gyere tegnap. De inkább kerestél valami kifogást, hogy ne kelljen... Mit is csináltál?

- A kottát gyakoroltam. Tudod, amit megírtam.

- Rendben..., ne hánytorgasd fel újra meg újra... Elkezdem akkor a szöveget... Ugyanakkor... - állt meg egy pillanatra. - Ez egy romantikus dal lesz. Nem könnyű ahhoz szöveget írnom...

- Nekem se volt könnyű összeállítani a kottát. Pedig máskor pár nappal mindig leelőzöl.

- "Rád gondoltam a tegnap, amikor a folyosón láttalak, eszembe jutott milyen is volt... Milyen is volt... Mikor megláttalak, jég szívem felolvadt, éreztem újra a lángot magamba, tudom te vagy akire szügségem van, tudom te vagy, aki kiránt a mély magány rabságából..."

- Ez eddig inkább egy szenvedős dal, mégha illik is a kottához.

- "Újra látlak itt! Újra eszembe jutsz! Te fénylő, angyali..." ez undormány... Inkább kezdem előlről... - sóhajtott egyet, kettőt. Néhány pillanatig bámult maga elé. - "Had mondjam el, a saját hangomon mit érzek, mit nem mondtam el annyiszor, ahányszor megtehettem, érezd a szavaim lüktetését, érezd, ahogy elérnek!..."

- Állj! Ez nem passzol. Finomabban közelítsd meg.

Bólintott egyet majd, ismét ki-be légzés, kis gondolkodás.

- "Ha tudtam volna, kit veszítek, kit hagyok el, talán máshogy... cselekszem. Nem titkolom tovább feléd,... Nem fogok meghátrálni többé,... Nem érdekel ki mit mond, vagy ki mit gondol,... Te hozzám tartozol!... Erősebben foglak szorítani mint eddig valaha, nem hagyom hogy elvegyenek mások és megmutatom a fényt az alagút végén!... Figyelj, mert nincs vissza út, nem megyünk vissza a sötétbe, ha már kiértünk..."

- Rendben, eddig nem rossz. Folytasd így tovább, csak írd le. Ha elfelejted kicsinállak - mosolyra húzta száját majd felállt és elment keresni egy tollat meg papírt. Elkezdte lefirkantani a szöveget majd a kottához igazította. Mindössze egy fél órás procedúra volt, a segítségemmel együtt. Egyedül valószínűleg még holnapig se vágott volna bele.

- Remélem tetszeni fog neki...

- Na, áruld már el, ki az a lány? - kiváncsiskodtam. Biztosan ismerem... Különben nem kéne ennyire titkolnia...

- Majd a koncerten megtudod, talán.

- Akkor azt mondod, nem kéne igyak... Te is tudod, hogy a több éves ivás hagyományt nem lehet megszegni, még egy nő miatt sem.

- Tudom, nem is fogom megszegni - vigyorgott. - Ő majd csak azután jön be, hátha akkor nem fogsz emlékezni majd rá.

- Miért titkolod ennyire? - szegeztem rögtön neki a kérdést.

- Nem titkolom. Pusztán még nem tart ott vele a kapcsolatom, hogy érdemes legyen megosztani veled, ugyanakkor szeretném, ha jól érezné magát és nem zavarhatom csak úgy el a koncertem után - magyarázata félig vörös pírral égett az arcára, félig viszont tartalmazta szokásos iróniáját. A megszokott Castiel.
A gimiben sokan elég rosszul ismerték ki őt, tekintve, hogy a rock vonallal ellátott énjét mutatta állandóan, ugyanakkor a dalaiban mindig megtaláljuk az ő belső mivoltát. Nem mondanám, hogy érzéseit. Arra ott vannak az érzelmes dalai, mint a mostani is, de tény, hogy jelentősen változik a véleménye az embernek róla, ha meghallgatja ezeket a dalokat.

- Ez igaz. Mindegy, nem az én dolgom. Csak annyira titkolod, hogy a végén ez buktat majd le - húztam félig mosolyra számat. Komor tekintete szinte végighatolt rajtam, de hamar rájött, hogy nem gondoltam teljesen komolyan.

- Te meg a vicceid Shinichi... Ah... Folytatom a dalt... - fogott egy üveg vizet a hűtőből és elvonult a szobájába a papírossal együtt.

- Csak aztán fejezd is be még időben, ha lehet, Művész Úr.

Ironikus mosolya áthatolt rajtam. Nem éreztem mégse belőle a ridegséget. Ehhez a dalhoz végül is, kell egy kis meleg szív... Mégha ez bizonyos társaságokban rosszul... Pontosabban félre értelmezhetően is hatna. Tájékoztattam a csapat további tagjait, hogy nem kell aggódniuk, a dal szövege is készül már. Ugyanakkor ne pihenjenek ők se. Ismerem a tagjainkat. A kötelező próbákon kívül ritka alkalom amikor hangszert vesznek a kezükbe. Tény és való, hogy mindenki dolgozik a banda mellett, Castiel kivételével, de ettől függetlenül a heti próbákon kívül sajna ritka, hogy van rá idejük. Ettől függetlenül muszáj buzdítanom őket, ha jó koncertet akarunk összehozni. Nincs már egy hét, és a műsor péntek este van.

- Lehet túl sokat aggódom..., de valakinek akkor is kell... - jegyeztem meg magamnak miután becsukódott a szoba. Én is a dolgomra erettem és gyakoroltam tovább a zenét. Játszhattam volna Castiel-nek is a dalt, hátha könnyebben megjön az ihlete, bár erre kevés esélyt láttam, ami azt illeti. Így meg alapvetően nem hallatszik át semmi, mert vastag falak vannak, ha betörnek azt se érzékeled. Ebből kifolyólag az ajtó mindig zárva van.

Ahogy előttem hevert a kotta csak a már elkezdett szöveg járt a fejemben mellé. Volt alkalom amikor hirtelen nem tudtam tovább haladni, mert vártam, hogy az éneket folytassa.

- Kellett nekem magam előtt erőltetni, hogy elkezdje, viszont annyiban megnyugodhatok, hogy most legalább valóban neki állt. Több a semminél... - az órára pillantottam. - Lassan meg kell jönnie Amber-nek. Jobb, ha átöltözöm.
Mondjuk nem feltétlen gondoltam volna, hogy menni akar bárhova is, de mégiscsak jobb tiszta ruhában várni, mint a tegnap fenn maradt alsógatyában.

- A gönceinket is kidobta a szennyesbe...
Vettem észre amikor alaposabban körbe néztem a szobában. Biztos... Vagy majdnem biztos volt, hogy ledobáltam magamról mindent. Nem voltam sehol tegnap ugyan, de ez... Alap szokás... Reggel... Délután... Amikor felkelek, mindig össze szoktam szedni. Ma még egyszerűen furcsa se volt a tisztaság, se az, valaki bejött a szobába. Egy pici reményt mindig fűzök ahhoz, hogy talán van annyi lélekjelenléte, bezárja maga után Castiel az ajtót. Oké, nem törtek be soha hozzánk és a "barátnői" sem szoktak soha semmit elvenni, attól még egy kis félelem van bennem, függetlenül attól, nem én dolgom.

Miközben gitáromon játszottam a dalt, egy fura zajra lettem figyelmes. Először nem tudtam elképzelni mi az, de beazonosítva már  rájöttem, kopogás.

- Ez biztos Amber.

Vissza raktam a tokba a gitárom és ajtót nyitottam.

- Zavarok? - mosolygott, már-már hamisnak tűnően. Nem tudom mióta állhat itt..., de tudja milyen vagyok. Előbb-utóbb kinyitom neki, legalábbis, amint meghallom, hogy van valami hang, ami nem szokott lenni.

- Dehogyis, már vártalak. Csak belemerültem...

- Hova is készülsz?! - mért végig engem.

- A barátnőmmel fogok időt tölteni, és nem feltétlen akartam, a tegnap rajtam maradt alsógatyában fogadni, úgyhogy fogtam magam és átöltöztem. Majd elkezdtem gitározni és meghallottam, ahogy már-már betörik az ajtóm, szóval megnéztem mi is zavarja a zeném és rajöttem... - majd egy lesújtó vigyor kísérte szavaim. - Aki zavar, az bizony... A kis Lady, aki azt mondta, hogy egyetemre megy, de valójában a keze más férfin volt, innen érzem az erős illatot. Valószínűleg egy fejjel magasabb volt magánál és...

- Shinichi..., nem nyomozó vagy.

- Tudom, de azért mond, hogy vicces volt - fogtam a fejem.

- Inkább fárasztó, de elviselhető néha napján - kacsintott.

A nappaliban magamhoz vettem egy kis táskát, a pénztárcám, mert lássuk be sose lehet tudni egy nő esetén mikor van rá szükség. Egy cigis dobozt fogtam a kis szekrényről, ahogy éreztem súlyra 2-3 szál biztos van még benne.

- Azt minek hozod? Tudod, mennyire utálom amikor nikotin szagod van...

A bulik miatt már rutinból vinni szoktam. Én maximum 1-1 szálat szoktam elszívni, de Castiel egy este alatt lazán elpusztít egy dobozzal, sose baj, ha van egy kis plusz nálam.

Nem mondtam semmit Ambernek, inkább csendben maradtam és letettem a polcra. Felhúztam egy cipőt, illetve egy kabátot. Mêgiscsak ősz van.

- Nem bánod, ha találkozunk Rosalyaval?

- Dupla randi? - vágtam rá. Ismerem jól. Az ilyenek legalább hangulatosak, ráadásul Rosalya barátja, Leigh, tervezett pár nagyon is jónak mondható ruhát a bandának, illetve az általunk tervezett pólókat is árulja a boltjában egy megegyezés keretében természetesen. 20%-a a profitnak a mienk, ami nem sok, de egy kis bevétel mégis havonta ez is.

- Igeeen. Tudtam, hogy arra biztos nem mondasz nemet.

- Pusztán azért, mert vannak dolgok, amiket amúgy is meg kell vele beszélnem... - furcsa tekintettel nézett rám.

- Mi? Mit kell megbeszélned Rosaval?
Sóhajtottam, majd közöltem, hogy félre érti. Elnevette magát és megfogta a kezem.

- Induljunk.

Elvette a kulcsom a kis akasztóról és bezárta magunk mögött az ajtót, oda adta nekem, elraktam a tatyómba és megindultunk a park felé.

A levelek belepték a bejárat környékét. A járdát próbálták tisztán tartani, félig-meddig sikertelenül.

- Mivel ilyen szép ilyenkor a park gondoltam eljöhetnénk ide is, nem csak a kávézó létezik - végig néztem újra rajta, és újra, majd nem bírtam ki, hogy ne tegyem szóvá.

- Miért jöttél rövid nadrágba ebben az időben? Reggel... Délben még másban voltál.

- Hazasiettem, átöltöztem. Aztán nem találtam semmit, ami tetszene, ami meg tetszett volna, az a szennyesben volt és hiába mostam volna ki, nem száradhat meg ilyen rövid idő alatt... - folytatta a magyarázatot, de innentől jobban lekötötte egy mókus a figyelmem, egyrészt, másrészt pedig a lényeget megtudtam. Szeretett volna magának, illetve nekem is tetsző ruhát találni, de nem sikerült, viszont idő szűkében érezte magát, szóval gyorsan csak felvett valamit.

- Semmi gond. A lényeg, hogy együtt töltünk egy kis időt. Péntek este akkor eljössz a bulira?

- Valakinek haza kell vinnie téged - nyújtotta ki a nyelvét, gúnyolódott, egyértelműen.

Nem sokkal később feltűnt a távolban Leigh és Rosalya. Kezet fogtunk és a lányok külön váltak tőlünk egy kicsit.

- Te is mára beszéltél meg egy közös napot? - kérdezte.

- Honnan tudod? Hm... Szóval erről van szó. Nem tudtak egymással lenni miattunk, de velünk is lebeszéltek egy találkát..., bár... Ti együtt laktok, nem? Akkor nem teljesen értem a helyzetet - értetlenkedtem. Egy házban és háztartásban, jegyesekként élnek.

- A munka miatt igazán le vagyok foglalva, nincs sok szabadidőm sajnos Rosara. Mégha meg is teszek mindent az ügy érdekében gyakran van, hogy csak kéthetente vagyunk hosszabb ideig együtt. Esténként ő is fáradt meg én is, szóval egy rövid beszélgetésnél több nem szokott előfordulni. Na de, ne erről beszélgessünk most. Hogy álltok a pénteki koncerttel? Minden készen áll?
Sóhajtottam egyet, megráztam a fejem és hirtelen a fejem is megfogtam.

- Egy picit aggódom miatta, hogy Castiel nem lesz kész időben a dalszöveggel. Pedig amennyit ma haladt vele akár jó is lehetne. Kisebb átírásokat még talán eszközölünk majd benne, de tekintve, hogy ez egy romantikus szám lesz, akár jó is lehet.

Felkapta a fejét amikor meghallotta milyen dalt is írunk jelenleg.
- Jé... Tudom, hogy régebben több volt, de manapság egy romantikus számot sem adtatok ki.

- Megtalálta a szerelmet a drága énekes és most úgy tűnik színt vall az illetőnek. Ne kérdezd ki az, foggalmam sincs. Nem árulja el, és valószínűleg a bulin se fog kiderülni. Hiába lesz ott, hiába ül be közénk... Mondjuk... Amber is ott lesz. Akár ő emlékezhetne is, hogy kicsoda volt.

- És ha nem iszol? - tette fel a kérdést. Már majdnem a választ is kapta volna, de megakadályozott benne. - Nem kell semmit mondanod. Van olyan helyzet, amikor nem lehet nemet mondani, mert a végén kirúgnak.

Sétáltunk egy darabig a parkban és újra összetalálkoztunk a lányokkal.

- Sziasztok fiúk! - üvöltött már távolról Rosalya. - Nézzétek! Kivel találkoztunk?

Először nem akartam hinni a szememnek. Pislogtam párat, de... Ez valóban Candy volt. Az esetlen lány, aki mindenbe beleütötte az orrát. Egyszer a bandánk után is szaglászott. Azóta se értem miért.

- Sziasztok! - köszönt nekünk. Foggalmam sincs mi lett vele a gimi után. Nem mintha annyira érdekelt volna.

- Hello - köszöntöm egykedvűen, tekintve azt magam előtt, hogy eredetileg csak Amberrel akartam egy kis időt eltölteni... Makacsság vagy sem, de... Egy picit felhúzott.

- Szia Candy! De régen találkoztunk - közeledett felé mosolyogva Leigh. Én, már-már, mogorván csak figyeltem az eseményeket. Aztán láss csodát elindult a társaság, én mentem a másik irányba és inkább ott hagytam őket.

- Ez a lány... Egyszer az agyamra megy.
Már majdnem kiértem a parkból, amikor a nevem kiabálására lettem figyelmes.

- Shinichi! Kérlek, állj meg! - loholt utánam Amber.

- Hm? - néztem egykedvűen. Tönkre mentnek tűnt az egész délután. Több kedvem volt megnézni Castiel, hogy áll a szöveggel, mint itt maradni. Társasági ember vagyok, többnyire, de ha megbeszélek egy találkát a barátnőmmel, azt szeretném ténylegesen vele tölteni.

- Ne légy ilyen morcos...

És nem hallgattam tovább. Besértődve, egy kicsit, elindultam hazafele. Fél úton nagyjából követett a barátnőm, de utána belátta maga is, hogy ez a nap ennyi volt.
A ház előtt egy pillanatra megálltam körbe nézni. Ne kérdezd miért... Csak úgy éreztem valaki figyel engem. Majd az ajtóhoz léptem, kinyitottam, és a füstös szobán kívül más fel sem tűnt.

- Ezért csináltattál egy mini teraszt? - jegyeztem meg.

- Máris megjöttél? Ennyire szar volt? - ez a pont neki járt és ahogy a füst mögül ki tudtam venni, valóban a dalon dolgozott, csak kijött a gitárján is játszani mellé.

- Igen. Ennyire - ültem le mellé. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire túlszervezi és még Candyt is oda hozza.

- Candyvel is találkoztatok? Mi a fene? - lepődött meg ő maga is. - Gimi óta nem láttam, mondjuk, nem mintha sok időm lenne ilyesmire...

- Bezzeg a szöveggel már egy hete lógsz, akkor nem értem, mire ment el annyi időd az esti ivásokon kívül... - mutattam körbe -...na meg a nappaliakon. Nem viszed egy kicsit túlzásba?

- Nem részegít le az itthoni pia, ha ez megnyugtat. Sokkal tisztábban tudok tőle legalább gondolkodni és addig sem érzem a fejfájásom.

- Ah... Hogy állsz?

- Éppen ülök, de elég jól. A fele... Kicsit több már megvan. Akár ma be is fejezhetem és ha mindenki elfogadja akkor játszhatjuk a holnapi próbán.