Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

7.rész

Kedves olvasó! Ebben a részben egy kis időre kikerülünk a csábításból jeles világából és visszatérünk a Detective Conan anime alap történetéhez. Az érdekesség talán garantált, de lehet, hogy mégsem. A furcsaság biztosított.

A padon ülve hirtelen megszédültem. Az egész testem olyan volt mintha lángolna. Teljesen rosszul lettem, majd... Azthiszem... elájultam.

- Shinichi! Shinichi! Ébredj! - kiabálta egy hang, lehetséges, hogy a fejemben.

Égett minden porcikám. Olyan érzés volt, mintha elolvadnának a csontjaim. Úszott a testem az izzadságtól. Végül hirtelen magamhoz tértem, úgytűnt.

- Látom felébredtél.

Meglepően pislogtam, hevesen körbenéztem. Újra a 7 éves testemben érezhettem magam. Borzalmas volt.

- Ha... Haibara... - tudtam csak kinyögni épp a nevét a lánynak, aki gépe mellől figyelt rám.

- Elég kritikus volt ennek a prototípus szernek a használata, de az eredmény jobb mint eddig. Kibírtál néhány órácskát a testedben, de még mindig nem működik úgy ahogy kell. Ráadásul miután bevetted és visszaváltoztál a régi önmagaddá, el is nyomott téged egy hirtelen álmosság. Hirtelen alatt azt értsd, hogy szinte elájultál.

- Vissza kell mennem! - kiabáltam. Meglepő arca egyértelműen jelezte, hogy fogalma sincs arról, miről is beszélek.

- Mégis hova? Csak álmodtál. Ha be is vennéd újra a szert, elég kicsi az esélye, hogy ugyanazt hozná létre az elméd. Másfelől viszont... Nem tudom garantálni, hogy következő alkalommal nem halsz bele a gyógyszer hatásába. Ez csak egy prototípus mint említettem. Nagyon rövid ideig hat és emellett a kétszeri használat elég rizikós is...

- Azt mondtad néhány órát? - lepett meg maga a tudat. - Dehát... Majdnem 6 napot töltöttem el ott...

- A valóságban ez sokkal kevesebb idő.

- De... Emlékeztem arra, ami addig történt velem... Az emberekre, akikkel körbe voltam véve és...

- Mit álmodtál? - kérdezte meg egyszerűen. - Ha ennyire valóságosnak tűnt a számodra valószínüleg egy nagyon egyszerű történetről lehet szó - állapította meg.
Nem telt igazán sok időbe rájönnöm, hogy honnan is ismertem azokat az embereket.

- Ran néhány napja rákapott egy Csábításból jeles nevű játékra - fogtam a fejem. -Vacsoránál beszélt nekem róla, megmutatta a szereplőket, a helyszíneket, meg úgy nagyjából mindent belőle. Ez egy randi játék, főleg lányoknak.

Hevesen elkezdett gépelni és hamar rá is akadt az oldalra.

- Szóval ez?

- Igen, asszem - néztem oda fél szemmel. Tovább gondoltam a helyzetet. Összevetni az álmom a játék történetével, vagyis azzal, amit hallottam belőle. - De ez így túl egyszerű... Ran azt mondta az egyetemi életben a saját karaktere egy kávézóban dolgozott Hyunnal. Eddig az én álmomban is rendben volt, de... A fejemben lévő történetben, talán a közbelépésemnek hála, Hyun ott hagyta azt a helyet és oda jött pincérkedni, ahol én is dolgoztam.

- Oh, dolgoztál? Ráadásul pincérként? - húzta vigyorra a száját.

- Igen. Ráadásul elég jó voltam benne. Mielőtt rosszul lettem volna... Mielőtt felébredtem volna, épp Candy-vel készültem a munkába egy... Tartalmas este után - elvörösödtem, teljesen értelmetlenül, hisz az egész csak egy meg nem történt dolog volt csupán.

- Jó kis álom lehetett - kacagott fel enyhén.

Tényleg álom volt? Tettem fel magamnak újra és újra a kérdést. Olyan különös volt, ismét ebben az apró testben lenni.

- Haibara! Mi van, ha csak félig volt álom?

- Dehát most mondtad, hogy miért kerülhetett pont ez képbe neked. Másrészt, egész idő alatt itt voltam és figyeltelek. Nem mentél el sehova. Mégis, hogy lehetne csak félig álom? - szinte már kiakadt az őrültségemen.

A magyarázaton próbáltam töprengeni. Egyre és egyre csak. 6 nap... 6 nap egy teljesen másik világban... Teljesen más, mégis normális élet. Egy olyan srác bőrében, akinek mindene a zene és a gitárja. Találkozik egy ismerős lánnyal, akivel hamar össze is kerül... Ez majdnem eladható lehetne egy romantikus könyvnek, filmnek. Aztán felébred a végén a srác és rájön, hogy az egész csak egy kellemes álom volt mindössze. Márha ezt lehet kellemesnek nevezni. Kicsit olyan volt mintha kiszakadt volna egy darabka belőlem.

- Most nem álmodom? - tettem fel a kérdést. Mi van akkor, ha valójában ez az álom, hogy most alszom. Bár... A két elme különbségéből adódóan, logikusabb magyarázat, hogy ez a valóság.

- Pihenj egy kicsit - sóhajtott. - Ma és holnap úgy sincs iskola. 24 óra alatt valamennyit tudok javítani a szeren. Ha bevállalod, hogy bele is halhatsz, futtathatunk még egy kört utána.

Egyre rizikósabbnak hangzott az egész. De kételkedtem abban, hogy csak álom volt. Kételkedni akartam benne. A végére szerettem volna járni a másik világnak.

Felálltam és kicsit szédülvén még, de megindultam a szoba ajtaja felé.

- Kudo-kun! Erről az álomról...

- Tudom, tudom. Ne beszéljek senkinek.

A professzor laborába érve megtaláltam minden holmimat. Az álca szemüvegem, ami egyben lehetett egy nyomkövető is, illetve lehallgató készülék, a karórám, amire volt szerelve egy zseblámpa, illetve képes kilőni egy altató lövedéket, a cipőmet, ami képes stimulálni a lábamban lévő izmokat így néhány másodpercre ember feletti erőt kölcsönözhet nekem. A turbó gördeszkám még munkapadon feküdt, miután sikerült újra eltörnöm benne valamit. Nagyjából ennyit fogtam magamhoz.

A proffal nem találkoztam. Lehet, hogy házon kívül volt. Kitudja...

Ahogy kisétáltam a házból lett egy apró késztetésem átnézni régi lakásomba. Végül is csak nosztalgia gyanánt átnézek. A professzor mellett laktam, mielőtt megtörtént a begyógyszerezésem és a testem összemenése. Egyedül éltem többnyire, mivel a szüleim külföldön jártak, keltek.

Meglepetésemre nyitva találtam a főkaput és a bejáratot.

- Ez furcsa... Nem rémlik, hogy apáék említették volna, hogy hazalátogatnak... Mondjuk, nem mintha bármikor is előre szóltak volna...

Tétováztam néhány másodpercig, de aztán betettem a lábam. Valójában semmi keresni valóm nem lett volna ott, hisz csak egy "gyerek" vagyok. Aztán, valami más lett. Hirtelen elszineződtek a falak...

- Ez meg...? - szaladt volna ki hirtelen belőlem, mire egyszerűen csak összeestem. Képtelen voltam felkelni a földről. Levegőhöz alig-alig jutottam. Majd ismét elsötétült minden.

- Shinichi! Shinichi! - hallottam újra a kiabálást a fejemben.

Fogalmam sincs mi történt velem. Lehet eltelt néhány óra, mire újra hangokat kezdtem hallani.

- Shinichi!

- Ez a szerencsétlen nyomozó gyerek még mindig húzza a lóbőrt? Igazán felébredhetne már...

- Na de apa!

Megismertem Ran és az édesapja hangját. Nem ugyanaz volt, aki a fejemben szólított meg. Ugyanakkor azt sem értettem miért a nevem kiabálja, hisz az apró testem...

Lassan kitártam szemeim. Eléggé homályosan láttam így hirtelen. Mikor végre minden kitisztult, azt vettem észre, hogy Candy áll az ágyam mellett.

- Shinichi! Végre felkeltél! Úgy örülök! - sóhajtott megkönnyebbülten. - Ájultan találtalak a földön, amikor vissza mentem a kollégiumból. Úgyhogy hívtam segítséget és elhoztak a kórházba. Hogy érzed magad?

Kellett egy kis idő, mire fel is fogtam a szavait.

- Mondhatni szörnyen... Hány óra van?

- Fél 2 lesz pár perc múlva, úgyhogy muszáj lesz elindulnom. Majd megmon...

- Rendben! Hozz nekem egy kávét vagy valami frissítőt légyszives. Addig visszahúzom a ruháimat.

Elrohant a lány én pedig ledobtam a kórházi "pizsamát" magamról. A cuccaim a széken hevertek, és ha már a munka előtti randi nem sikerült, azért megnyugtatott, hogy Candy is úgy gondolta a kimozdulás után rögvest megyünk a munkába és elhozta a dolgozó ruháját. Nem, nem bírtam ki. Kivettem a táskájából, hogy jobban szemügyre vegyem. Hiába lett volna jó mini szoknyában látni őt felszolgálni, a legrövidebb csak térd fölöttig érhetett. Szerencsére nem kellett ilyen miatt aggódnom, ugyanis egy fekete nadrágot hozott magával és inget. Mindkettő elég egyszerű, mégis elegáns az étteremhez. Túl sokat foglalkozom a munkahellyel? Igaz? Mond meg nyugodtan.

- Shinichi... - jött vissza a lány. - Öh... Itt a kávé! De az orvos azt mondta jobb lenne, ha benn maradnál...

- Ugyan. Nincs már semmi bajom - vettem át a kávét és lehúztam a pohár tartalmát. - Teljesen jól vagyok. Induljunk!

A portásnak oda adtam a kórházi ruhát, megköszöntem az ellátást, bár fogalmam sem volt, tényleg csináltak e velem valamit, majd távoztunk.

- Már háromnegyed van... Gyalog nem érünk oda...

Elővettem telefonom és tárcsáztam Nathanielt. Ha valakit lehet hívni ilyenkor, az csakis ő. Másnaposság ide vagy oda, neki meg se kottyan a vezetés.

- Hey!

- Hello Kudo! Mizu?

- Csinálsz valamit? Most engedtek ki a kórházból és baromi messze van a melóhely innen.

- Ah... Drága lesz ez neked.

Lerakta, és alig 5 perc múlva már láttam őt a távolban.

- Úgy vezetsz mint egy őrült! - pattantam be nevetve hozzá.

- Nincs sok időnk úgy tudom.

Végül is, szinte pontosan oda értünk.

Megmagyaráztam a főnöknek, hogy most jöttem ki a kórházból, mire megkaptam, hogy nem kellett volna annyit inni tegnap.

- Mellesleg főnök, mi lett Hyunnal? - tettem fel úgy a kérdést, mint aki semmiről sem tud. - Múltkor nem jött be, azóta már járt itt?

- Igen - válaszolta egyszerűen és mintegy ezzel teljesen tudtomra adta, hogy ehhez nincs közöm.

Bementünk az öltözőbe, adtam Candy-nek egy szekrénykulcsot, hogy tudjon hova pakolni és nyilván olyan szekrényt adtam, amit más nem használt.

Átruházkodtunk, majd az étterem állapotát ellenőriztük. Minden asztal tiszta-e, nem maradt-e kint valami szemét, morzsa, vagy akármi. Ezekután kihelyezhettük a szükséges táblákat és megnyithatott az étterem.

- Én megyek a pénztárhoz. Te állj az ajtó mellett, amint belép valaki...

- ...üdvözöljem és kínáljak fel neki egy asztalt, attól függően hány személlyel érkezik vagy találkozik - fejezte be a mondatom. Elmosolyodtam és megsimogattam fejét.

A kasszához érve megszámoltam mennyi pénz van benne, működik-e minden úgy ahogy kell neki, van-e elég papír még a jegyzettömbömben...

- Candy! Van nálad jegyzetfüzet?! - kiabáltam előre, remélvén, hogy nem pont akkor fog valaki megérkezni.

Szinte elsápadt és hozzám rohant.

- Elfelejtettem! Most mit csináljak?

Mindenre emlékezett, de ez kimaradt. Már a tény maga is megmosolyogtatott.

- Menj és kérj egyet a főnöktől. Ha pont jegyzetfüzet nincs is nála, valamit biztos tud adni.

Elsietett, közben pedig megérkezett egy család - 2 gyermek és a szülők - a vendéglátónkba.

Nyugodtan közeledtem, mégis szedtem a lábaim, hogy ne várassam meg őket.

- Üdvözlöm önöket az éttermünkben! Erre tessék!

Nem sokkal azután, hogy helyet foglaltak és megkapták az étlapot Candy vissza is tért a társaságomba. Elindult a bejárat irányába, de megállítottam fél úton. Nem ez volt most a legfontosabb a részéről.

- Ha jeleznek vedd fel a rendelésüket.

Bólintott. Én visszamentem a kasszához. Ő járkált az asztalok között, igazította a székeket, a párnákat - igen, adtunk a kényelemre, illetve, hogy ne fázzanak fel a vendégek. Ilyenkor, ősszel, még nagyon enyhére vesszük a fűtést.

A rendelés felvételéhez higgadtan és barátságosan állt oda a vendégekhez, főleg, mert gyerekek is voltak ott. Így nem lehetett a komoly és kifinomult stílusra támaszkodni. Természetesen, túlzásba sem kellett vinni semmit.

Leadta a rendelést a szakácsnak, illetve nekem is, mert az italokat többnyire mi csináltuk, pincérek és Candy még nem tudta ezek, hogyan és miként készülnek. Kevert ital, vagy csak valami egyszerű. Teljesen mindegy. Nem a szakács körébe tartozott és külön embert csak erre felvenni pazarlásnak érezte volna a főnök.

Nem adódtak szerencsére nehézségek. Candy jól bírta a strapát és a vendég áradatot. Ilyenek ezek a szombatok. A többi nappal ellentétben ilyenkor egy órával tovább, szóval kilencig dolgozunk, de ha van vendég a tíz óra sincs kizárva. Ezért nem szoktam feltétlen elvállalni. Ugyan ez is rizikós volt, de havonta legalább egy szombaton be kell ugrani, ha meg nem mész be egy szombaton sem a hónapban, akkor a következőben minden szombat... Még jó, hogy vasárnap zárva tartunk. Ez igazából az egyetlen megkönnyebülés.

Tíz óra előtt elfogytak a vendégek. Feltakarítottunk, lemostuk az asztalokat, addig a drága szakácsunk megmelegítette nekünk az aznapi vacsoránkat, amit nem volt időnk a szokásos mód, hatkor elfogyasztani. Így éhesen és nyugodtan sokkal jobban esett mint bármikor, oké, rettenet fáradtak voltunk mindannyian. A főnök is besegített a kiszolgálásban legnagyobb örömömre. Hétköznap nem ugrik be, mert sok dolgot csak akkor tud elintézni, de hétvégén mindig lehet számítani rá, ha sok vendég érkezik.

- Nagyon jó munkát végeztetek ma! - kaptuk meg még távozás előtt a dicséretet és egy kis extra bért. - Jó éjszakát mindenkinek!

Távoztunk és igazából reméltem jön egy taxi majd. Természetesen továbbra sem volt szerencsém. Hideg volt és Candy a vékonyabbik kabátját hozta csak el. Délután még sütött a nap, szinte már melegnek lehetett nevezni az időt, de most... Úgyhogy inkább levetettem a kabátom és azt is ráhúztam.

- Castiel meg fog ölni, ha megfázol.

- Ha a tegnap éjjel nem fáztam meg, ez most sem lesz gond. Ráadásul a kezed melegít engem is - húztam mosolyra számat és sétáltunk a kollégium fele.

- Azért... köszönöm.

- Ugyan, fontos, hogy jó legyen az egészséged. Egyrészt az egyetem, másrészt a munka miatt, harmadrészt kicsit miattam is.

Amennyit kitudtam belőle venni a sötétben, elég boldognak látszott.

- Hogy hogy most akartál csak lépni felém? Úgy tudom már itt vagy egy ideje újra a városban.

- Nem tudtam, hogy kereshetnélek fel. Amikor Amber elmondta, hogy együtt vagy vele... Egy picit összetörtem lélekben, de... Gyanús volt a számomra. Tény, hogy az emberek változnak, de nem tudtam volna elképzelni rólad... Mármint, a zene mellett elég nehézkes barátnőt tartani, gondolom én. Amber pedig mindig az a típus volt, aki a figyelem középpontjába vágyott. Egyszerűen értelmetlennek tűnt, sőt, kényszeredetnek a kapcsolat...

- Őszinte leszek, egy éjszakai kalandként indult csupán, de számára többet jelentett, pusztán azért, mert szeretett. Remélte, hogy ez az érzés kölcsönös, de inkább csak Nathaniel szerepét "töltöttem be", akivel valamelyest megromlott a viszonya.

- És az én életembe most milyen szerepet töltesz be? - kérdezte kíváncsian és barátságosan.

- Hmm... Egyenlőre csak egy barát vagyok a számodra. Amint jobban megismerkedünk eldől, hogy hogyan is alakul ez tovább, vagy hogyan sem.

Hamarosan megérkeztünk a kollégiumhoz, kinyitotta az ajtót a kulcsával, adott nekem egy búcsú ölelést, visszaadta a kabátom és én is megindulhattam hazafele. Volt majdnem éjfél mikor betántorogtam az ajtón. Körbe se néztem, ledobáltam a táskát, kabátot, a cipőm és a kanapéra dőltem. Megnyugvásomra nem volt "vizes". Nem is kell mondanom, hamar elnyomott az álom.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.